Mezítláb sétálsz a poros macskakövön. Magas tömbházak árnyékolják be a kihalt utcát. Úgy érzed, mintha valaki nézne, körülnézel, sehol senki. Kicsit nyugtalanít a dolog, felnézel az egyik szürke épületre. Épp akkor zárul be egy ablak. Tovább lépdelsz, a kő egyre melegebbé válik, már-már forró. Nem érted miért, hisz a nap nem szórja be sugarát erre a sötét helyre. Hirtelen egyszerre kitárul az összes ablak, mindegyikben áll valaki és néz. Időnként összesúgnak és megvető pillantásokkal sújtanak, némelyek gúnyosak. Kezded kicsit kényelmetlenül érezni magad, érzed, tudod, hogy rólad sustorognak. Egy halk kacajt hallasz, majd egyre hangosabbá válik a nevetés, erősödik és csak erősödik, orkáni a nevetés hangja, ujjal mutogatnak rád. Megállsz. Körülnézel. Mindenhol csak hahotázó és rád mutogató embereket látsz. Röhögnek, röhögnek röhögnek, gúnyolódnak veled. Belefájdul a fejed. Ledobod kezedből a vaskos könyvet, mit eddig kezedben tartottál. A zsivajban nem hallod ahogy az nagy puffanással földet ér. Hirtelen nekiiramodsz. Futsz ahogy a lábad bírja, el akarsz menekülni a rajtad nevető emberek elől, de hiába. Mindenütt ott vannak, minden ablakban, minden házban. Megerednek könnyeid, lefújja őket a szél orcádról. Szaladsz, kifulladásig. Zsákutcába jutottál, előtted is egy szürke ház tornyosodik, lakói nevetnek, járványként terjed a kacagás, mindenki elkapja. Beleörülsz, ez az iszonytató röhögés, a fejed dobként dübörög, ereid szaporábban lüktetnek, szíved halálos iramot diktál. Úgy érzed ez a vég. Körbenézel újra, arcokat már nem is látsz, csak nevető szájakat, mind egyformák. Valamit észreveszel. Valaki nem nevet, egy kislány. Arcáról együttérzés sugárzik. Mellette anyja a többiekkel mulat. A lány kimászik az ablakba, kiül a párkányra. Aztán…anyja a nagy röhögésben meglöki gyermekét. A lány éles sikoltása fagyasztja be a nevetés. Édesanyja utána kiált, a lány fülsiketítően sikít. Megdermedve nézed a piciny, magatehetetlen testet. Végül megtörténik az elkerülhetetlen. A kislány teste ott hever a kövön vérben úszva. Az anya egyre csak zokog és zokog. Egy férfi elordítja magát: „A te hibád” és közben reszkető ujjal rád mutat. Mindenki helyesel, az anya visszalép, és bezárja az ablakot. Mindenki így tesz. Te is némán gyászolsz. Remegő lábbal közeledsz a lány holtteste felé. Búzasárga fürtjei vége beleér a vérbe. Leguggolsz a test mellé, könnyeid patakokban folynak, nézed egy darabig . Lehunyod szemed, kezeid összeteszed. Lehajtod fejed és .elmondasz egy imát. Ő más volt mint a többi.